Egy focimeccs margójára

Megint olvasok olyan embernek látszó lényekről, akiknek annyi közük van a magyarsághoz, mint az újpesti csapatnak a focihoz:

Az elmúlt egy hétben kiderült, a pökhendi kivagyiság, a körülöttünk élők folyamatos lenézése, az alibizés milyen mélyre vezet. Az Újpest Európa Liga-párharca a Steaua ellen megmutatta, hogy a kozmetikázható és félremagyarázható gazdasági adatok mellett már a hétköznapi életben is beelőztek minket a mindig lesajnált románok.

… A magyar nacionalizmus ugyanis csak a kirekesztésig, a mások tagadásáig és gyalázásáig tartja fontosnak a magyarságot. Székely pedig átélhette az erdélyiek (és más határon túliak) szokásos megaláztatását: nem kellenek sem ott, sem itt, Romániában bozgorok, hazátlanok, az anyaországban büdös románok.

A második meccs végére új értelmet nyert a sokszor elhangzott felháborodás: Budapestet ne keverjék Bukaresttel. Valóban, távolodunk. Mégiscsak jobb lenne, ha összekevernének minket.

Az írás ezt mondja:

Az utóbbi néhány nemzedék alatt a szociológusok igen óvakodnak attól, hogy értékítéletet mondjanak más kultúrákról. Minden olyan összehasonlítás, amely nem szigorúan a tényeken alapszik, azt kockáztatja, hogy rosszindulatúnak bélyegzik. Nem illik azt mondani, hogy egy kultúra szokásai, hite vagy intézményei bármilyen szempontból jobbak, mint egy másiké. Ez a “kulturális relativizmus”, amelyet a századunk elején az antropológusok alakítottak ki válaszul a viktoriánus társadalom önelégült, etnocentrikus gyarmattartói viselkedésére, amikor a nyugati ipari társadalmak úgy gondolták, hogy ők az evolúció csúcsa és minden tekintetben civilizáltabbak, mint a technikailag kevésbé fejlett kultúrák. Ez a felsőbbrendűségbe vetett naiv hit már rég a múlté.

… Megtanultuk elfogadni azt, hogy erkölcsi szempontjaink egyszerűen elvesztik jelentőségünket saját kultúránk határain kívül. Az új dogma szerint megengedhetetlen egy bizonyos értékrend alapján értékelni egy másikat, és mivel minden kultúrák közötti értékelési folyamatban kell lennie legalább egy olyan értékrendnek, amely valamelyik kultúra számára idegen, az összehasonlításnak még a lehetősége is elvész.

A kultúrák mindegyike a káosz elleni védekező felépítmény, amelyet azért hoztak létre, hogy a véletlenre a tapasztalatra gyakorolt hatását csökkentsék. Ugyanolyan adaptív válaszreakciók ezek, mint a madarak tolla, vagy az emlősök szőre. A kultúrák normákat írnak elő, célokat jelölnek ki és hiedelmeket építenek föl, melyek segítenek abban, hogy az emberek sikerrel vegyék fel a harcot a lét küzdelmeivel. Egyúttal azonban ki is rekesztik az alternatív hiedelmeket és célokat, és behatárolják a lehetőségeket. …

Ebben a tekintetben a kultúrák és a játékok meglepő hasonlóságot mutatnak. Mindkettő többé-kevésbé önkényes célokból és szabályokból áll, melyek lehetővé teszik, hogy az emberek egy kitérővel cselekedhessenek. A különbség inkább csak a fokozatokban van. A kultúra mindent magában foglal: megszabja, hogyan kell megszületni, felnőni, házasságot kötni, gyermeket nevelni, aztán meghalni. A játékok a kulturális forgatókönyvek üres lapjait töltik ki, biztosítják a “szabadidő” alatti cselekvést és összpontosítást, amikor a kulturális előírások veszítenek erejükből, és az emberek könnyen a káosz birodalmának ismeretlen tájékaira kalandoznának.

Amikor egy kultúrának sikerül olyan cél- és szabályrendszert felállítania, amely oly ösztönzően és jól alkalmazkodik a népesség készségeihez, hogy tagjai szokatlan gyakorisággal és intenzitással tapasztalhatják meg az áramlat-élményt, a párhuzam a kultúra és a játékok között még tovább erősödik. Ilyenkor a kultúra maga s egy “nagy játék” lesz. Néhány ókori civilizációnak sikerült elérnie ezt az állapotot. Az athéni városlakók, a rómaiak, akiknek életét a virtus szabályozta, a kínai hivatalnokréteg és az indiai brahminok olyan kecsességgel mozogtak az életben, és oly sok örömet merítettek cselekvéseik harmóniájából, mint egy véget nem érő táncból. Az athéni polisz, a római törvények, Kína isteni alapokon nyugvó hivatalnoki rendszere és India mindent felölelő szellemi rendje sikeres és tartós példái annak, hogy egy kultúra hogyan segítheti elő az áramlat-élmény átélését – legalább azoknak a szerencsés keveseknek az esetében, akik a legjobb játékosok között vannak.

Az olyan kultúra, amely elősegíti az áramlat-élmény megélését, morális értelemben nem szükségszerűen “jó”. Spárta törvényei szükségtelenül kegyetlennek látszanak huszadik századi előnyös helyzetünkből, noha minden valószínűség szerint igen sikeresen motiválták mindazokat, akik ezeknek a törvényeknek engedelmeskedve éltek. Legendás a vérszomj és a harci öröm, amely a tatárokat és a janicsárokat hajtotta előre. Bizonyosan igaz az is, hogy a húszas évek gazdasági és kulturális válságaitól összezavarodott európai népesség nagy része számára a náci fasiszta rezsim és ideológia vonzó képet festett. Egyszerű célokat tűzött ki, egyértelmű visszajelzéseket adott és az addigi gondoktól és szorongásoktól mentes, új életet kínált.

Ugyanezen az alapon az áramlat, noha nagyon hatékony motiváló erő, nem feltétlenül tesz bennünket erényesebbekké. Ha minden más tényező egyezik, talán lehet “jobbnak” minősíteni egy olyan kultúrát amely lehetővé teszi az áramlat-élményt is, de amikor emberek azon az alapon választanak célokat és normákat, hogy örömtelibbé tegyék életüket, mindig fennáll az a lehetőség, hogy az mások kárára történik. …

Nagy öröm lehet a focihuliganizmus és a melldöngető, nem egyszer másokat sértő, vagy egyenesen agresszíven támadó fundamentalista magyarkodás. Nagy öröm azok számára akik művelik. Mindenki más (határokon belül és azokon túl) ki van zárva az örömből. Bővítsük a kört, és vegyük például a Magyar Gárdát és a Jobbikot (egységcsomag, “egyet szavaz, kettőt kap” alapon). Ha rajtuk állna, hány lakosa lehetne a Földnek? Kb. egy millió, talán három. Mindenki más halálos ellenség.

Köszönjük Orbán, Hajrá Magyarország! Kenjük rá Gyurcsányra? Kenjük. Kellett ő is az előadáshoz, de szerintem mindegy hogyan hívták volna az elmúlt évek miniszterelnökét, a kis napóleum akkor is kiengedte volna a barna szellemet a palackból. A fenekére paskolt, majd kaján mosolyával összedörzsölte tenyereit, mint aki jól végezte dolgát. “Oszt jónapot!” Viktátor, csak nyugtával dicsérd a napot, hiszen mint tudjuk, már te sem tartozol az igaz magyarok közé.

Egy percig sem hiszem, hogy két pofonnal hazakergeted azokat, akik immáron nem csak az áramlat-élmény miatt magyarkodnak, hanem (egyre többen) ebből fognak élni (egyre jobban). Meddig? Még nagyon sokáig. Mint ahogyan te és társaid sem engeditek el a csontot immáron két évtizede. A politikán túl számotokra nem terem semmi (max. a tokaji szőlő, de ahhoz meg túl népes a család). A “magunkfajtáknak” még volt “civil”, politika-semleges egzisztenciájuk – nem úgy mint nektek, fideszeseknek -, visszaút viszont már számukra sincs.

Az mondanám “Csapjátok össze a kesztyűket!” és “Box!”, majd hátradőlnék és élvezném a bunyót, de van egy kis gond: ti ültök a páholyban és mi vagyunk a kötelek között. Nem téged fog ütni Vona, hanem a te emberedet fogja verni Vona embere. A bírót is verni fogja, a jegyszedőket, az ring-orvost, a takarító-nénit és másokat is… Nem fizettettél túl sokat a nemzettel királlyá-választásodért? Végül is minden nemzet megérdemli a vezetőit (különösen, ha maga választotta őket) + semmi sem tart örökké. Van még húsz évünk értelmetlen csetlésre-botlásra? Nincs, de választásunk sincs. Nem látok egy normális embert aki politikus szeretne lenni. Lehet más a politika? Lehet, de kivel??…

Szóval, ennyit a fociról :)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: